William Blake


Láthatok búsulni mást S ne érezném bánatát? Láthatok-e szenveedőt, Hogy ne vígasztaljam őt? Látva könnyet más szemén, Bánatát ne osszam én? Apa síró kisfiát Nézze, s bú ne járja át? Ülhet némán egy anya, Míg szorong, sír magzata? Nem, nem, ó, ez nem lehet, Ez nem eshet soha meg. S ki mosolyt hint, merre jár, Hallva hogy egy csöpp madár Bútól, gondtól sujtva zeng, S egy kisded kínban mint eseng: Nem ül fészkéhez talán, S enyhít szíve bánatán? Vagy a kis bölcső felett Nem sír gyermek-könnyeket? S ülve éjt-napot vele, Könnyeit nem törli le? Nem, nem, ó, ez nem lehet, Ilyet soha nem tehet. Örömét szétosztva mind Szinte kisded lesz megint, A bú ismerőjeként Hordja bánatunk felét. S ne hidd, míg száll sóhajod, Hogy Teremtőd nincsen ott, És ne hidd, ha könnyezel, Hogy Teremtőd nincs közel. Belénk oltja örömét: Hogy bajunk ő zúzza szét, És míg meg nem enyhülünk, Mellénk ül és sír velünk. (Tótfalusi István fordítása)